Újra és újra tavasz...

"Milarepa mindenütt kereste a megvilágosodást, de nem talált rá választ - míg egy nap meglátott egy öregembert, aki lassan lefelé sétált egy hegyi ösvényen, nehéz zsákot cipelve. Milarepa azonnal megérezte, hogy ez az öregember ismeri a titkot, amelyet ő kétségbeesetten keresett éveken át.

- Öreg kérlek, mondd meg nekem, amit tudsz: mi a megvilágosodás?

Az öregembe rámosolygott egy pillanatra, lehajította a nehéz súlyt a válláról és kiegyenesedett.

- Igen, most már látom! - kiáltotta Milarepa. - Örökké hálás leszek neked. De hadd kérdezzek még valamit: mi van a megvilágosodás után?

Az öreg, újra elmosolyodva, ismét felvette a zsákot, hátára vetette, megigazította terhét, és ment tovább az útján."

Kék madár...

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.

Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.

De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.

Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.

És egyedül érezte magát.

És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."

A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába, és fogoly lett.

A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "Neked aztán mindened megvan." De szép lassan különös átalakuláson ment át: most, hogy teljesen övé volt a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollainak ragyogását, és megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki, és tisztán tartsa a kalitkáját.

Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.

Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.

A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "Miért jöttél?" - kérdezte a halált.

"Hogy újra repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."

Paolo Coelho: Tizenegy perc

Döntés...

"Ma elmentem egy vidámpark előtt. Mivel nem költekezhetek feleslegesen, gondoltam, legalább nézem az embereket. Sokáig álltam a hullámvasút előtt, és észrevettem, hogy az emberek többsége izgatott várakozással száll fel rá, de amikor elindul, majd' meghalnak félelmükben, és kiabálnak, hogy állítsák le a gépet.

Akkor most mit akarnak? Ők választották az izgalmat! Hát nem elég elszántak, hogy végigcsinálják? Talán azt gondolják, hogy e helyett jobban tették volna, ha fölülnek egy körhintára, és egyhelyben forognak?

Jelenleg túlságosan magányos vagyok ahhoz, hogy a szerelemre gondoljak, de győzködöm magam, hoyg ez elmúlik, és igenis szerzek egy állást, és azért vagyok itt, mert ide akartam jönni. Én választottam ezt a sorsot. A hullámvasút az én életem, az élet kemény és szédítő játék, az élet ejtőernyőzés, kockázatvállalás, esések és kelések sorozata, hegymászás, vágy, hogy fölérjünk a csúcsra, és csalódás és szenvedés, ha nem sikerül.

Nem könnyű így, távol a családomtól, távol a hazámtól, ahol olyan nyelven beszélhetek, amin ki tudom fejezni minden érzelmemet. De mától fogva, ha rám tör a rosszkedv, mindig a hullámvasútra fogok gondolni. Ha egyszer arra ébrednék, hogy a hullámvasúton ülök, vajon mit éreznék?

Hát igen, az első gondolatom biztos az volna, hogy fogságba estem, és halálra rémülnék minden kanyartól, hányingerem lenne, és ki akarnék szállni. De ha bízom abban, hogy minden kanyar a sorsom része, hogy Isten irányítja a gépezetet, akkor a rémálomból kaland lesz. Pontosan az lesz belőle, ami kezdettől fogva volt: hullámvasút, biztonságos játék, egy utazás, amely véget ér egyszer, de amíg tart, addig arra késztet, hogy gyönyörködjem a tájban, és sikoltozzak örömömben."

Paulo Coelho:
Tizenegy perc

Félelem... ...mitől???

"Ekkor megfogtam egy poharat, és az asztal szélére tettem.
- Le fog esni - mondta.
- Pontosan. Azt akarom, hogy lökd le.
- Törjek össze egy poharat?
Igen, törjön össze egy poharat. Látszólag egyszerű, mégis nehéz megtenni, mert olyan félelmek rejlenek benne, amelyeket soha nem érthetünk igazán. Mit számít az, ha összetörünk egy olcsó poharat? Hiszen mindenkivel előfordult már - véletlenül.
- Törjek össze egy poharat? - kérdezte ismét. - De miért?
- Megmagyarázhatnám - feleltem. - De igazából csak úgy; azért, hogy összetörjön.
- Érted törjön össze?
- Dehogy.
Nézte az üvegpoharat az asztal szélén - és aggódott, hogy le fog esni.
"Te azt mondanád, hogy ez egy beavatási szertartás" - gondoltam, és kedvem lett volna hangosan is kimondani. "Ez a tilos. Az ember nem törögeti szándékosan a poharakat. Az éttermekben, otthon is, mindig nagyon ügyelünk arra, hogy ne tegyük a poharakat az asztal szélére. A világ megköveteli, hogy vigyázzunk a poharakra, nehogy leessenek a földre."
De amikor véletlenül összetörünk egyet, rájövünk, hogy nem is olyan nagy dolog. A pincér közli velünk, hogy "semmi baj", és én még nem láttam, hogy valakivel kifizettetek volna egy összetört poharat. A poharak összetörése hozzátartozik az élethez, és nem okozunk vele nagy kárt magunknak, az étteremnek vagy ismerőseinknek.
Meglöktem az asztalt. A pohár megingott, de nem esett le.
- Vigyázz! - kiáltott fel ösztönösen.
- Törd össze a poharat - ismételtem.
"Azért törd össze, mert ez egy szimbolikus cselekedet" - gondoltam. "Próbáld megérteni, hogy nekem sokkal fontosabb dolgokat kellett magamban összetörnöm, mint ez a pohár, és most boldog vagyok, hogy megtettem. Gondolj a lelkedben dúló harcra, és törd össze a poharat."
Mert a szüleink megtanítottak arra, hogy vigyázni kell a poharak - és testek - épségére. Megtanítottak, hogy a gyermekkori szenvedély nem teljesülhet be, hogy nem szabad szerzeteseket elcsábítani, hogy csodák nincsenek, és hogy nem szokás úgy elutazni, hogy nem tudjuk, hova megyünk.
Kérlek, törd össze a poharat - és szabadíts meg bennünket az átkozott előítéleteinktől, és a hülye mániántól, hogy mindent meg kell magyarázni, és hogy csak azt merjük megtenni, amit a többiek helyeselnek.
- Törd össze ezt a poharat - kértem még egyszer.
Mereven a szemembe nézett. Majd lassan végigcsúsztatta a kezét az asztalon, és megfogta a poharat. Aztán egy hirtelen mozdulattal lelökte a földre."

Paolo Coelho:
A Piedra folyó partján ültem, és sírtam

Az Igazság mindig ott van, ahol a Hit...

Egy spanyol misszionárius találkozott három azték szerzetessel egy szigeten.

- Hogy imádkoztok? - kérdezte a misszionárius.

- Csak egy imánk van - válaszolta az egyik azték. - Azt mondjuk: "Isten, Ti is hárman vagytok, mi is hárman vagyunk, légy kegyelmes hozzánk."

- Szép ima - mondta a misszionárius. - De nem ez az a fohász, amit valóban meghallgat az Isten. Tanítok nektek egy sokkal jobbat.

A pap megtanított nekik egy katolikus imádságot, ezután pedig folytatta igehirdető útját. Évekkel később, amikor visszafelé, Spanyolország felé hajózott, ismét elhaladt a sziget mellett. A fedélzetről megpillantotta a három szerzetest, és intett nekik.

Egyszerre mindhárman elindultak felé - a vízen járva.

- Atyám! Atyám! - kiáltotta az egyik, ahogy közeledett a hajóhoz. - Tanítsd meg nekünkújra azt az imát, amelyiket meghallgatja az Isten, mert már nem emlékszünk rá!

- Már nem fontos - mondta a misszionárius a csoda láttán. És bocsánatot kért Istentől, amiért nem értette meg korábban, hogy Ő a világ minden nyelvén beszél.

Paolo Coelho: A Piedra folyó partján ültem, és sírtam